Megjött a szövettan eredménye és kiváló eredményekkel jelentem, hogy jóindulatú volt Marley daganata. 

A két hetes instant gyomorgörcs és idegeskedés után eljött a várva-várt nap. Vagy inkább rettegett. Előző este még kérdeztem is, hogy nem lehetne-e átugrani az egész napot és mondjuk kedden felébredni... de sajnos az élet nem ilyen. Nincs rajta előrepörgető gomb, se törlés, se semmi ilyesmi. Nos, a hétfő reggel is egész átlagosan telt még. Korábban keltem, hogy legyen mindenre idő. Marleyval még le is mentünk egy körre és a legpoénosabb az egészben az volt, hogy nem a megszokott útvonalon indult el, hanem ki a parkoló felé, majd el messzire a háztól. És ott röhögtünk rajta, hogy ne már, mintha érezné, tudná, hová megyünk ma... mondtam is neki, hogy ha az a célja, hogy ne érjünk oda időben, az nem fog összejönni. Apropó, megjegyezném, Romi, jóbarátom asszisztált az egész naphoz és ha ő nincs, valószínűleg végigbőgöm az egészet a stressz és aggódás miatt. De így valahogy mégis sikerült lazábban, magabiztosabban hozzáállnom a helyzethez.
Aztán elindultunk. Helyesbítve hívtunk taxit... a sofőr mondjuk a fülembe ültette a bogarat az orvossal kapcsolatban, pedig ő maga is hozzá vitte mindig a kutyáját. De állítása szerint ez a doki nagyon szeret műteni és a másik legjobb orvossal ellentétben, ő van, hogy nem tud megoldani egy-egy kényesebb ügyet. Na mondtam is magamba, hogy remélem, itt nem lesz gond... Pedig eleinte bennem volt, hogy átviszem ahhoz a másik dokihoz, de végül, mivel ennél az orvosnál derült ki az emlődaganat, így már nem akartam áttáncolni máshoz.
Odaértünk, még voltak előttünk néhányan. Először egy kullancs problémás kutyus, aztán egy csontsovány édeske, aki... a lábán is alig bírt megállni. Aztán jöttünk mi, pontban 11-kor. Úgy volt, hogy előzetes vizsgálatok után derül ki, műtik-e Marleyt, de végül az orvos két perc után közölte, hogy menjünk vissza délre, addigra kész lesznek. Én meg így... hirtelen nem is értettem az egészet. Marleytól elköszönni sem tudtam. Szóval elég rossz érzéssel hagytuk el az állatorvosi rendelőt.
Aztán rövid séta után eldöntöttük, hogy felmegyünk Lacihoz. Mégis csak jobb nála, mintsem szaladgálni fel-alá, mint a mérgezett egér. Jó volt látni. Talán tavaly láttam utoljára, mikor eljött a fagyizóba, ahol dolgoztam. Nos, az, hogy átbeszélgettünk egy teljes órát, kiváló figyelemelterelés volt a számomra. Habár az idegességem nem múlt, és ezt az is alátámasztotta, hogy mikor megkínált sütivel, azt is elutasítottam. Pedig ahw, sütiii!
Végül Romival elindultunk Marleyért. Beértünk a rendelőbe, vagyis a váróba. Még sehol senki... leültünk. Aztán azt a tipikus pittyegő hangot kezdtem hallgatni, ami kiszűrődött a rendelőből. Nyilván a szívhang. Nem tetszett, hogy néha gyorsabbra váltott az ütem, és egyre idegesebb voltam, így kb. két perc után ránéztem Romira, hogy na most megyünk ki, mert csak még idegesebb leszek, hogy mi van Marleyval. Odakint további 20 percet vártunk, a megbeszélt időponton túl... gondolhatjátok, mennyire aggódtam, mi lehet a kutyámmal. Hisz azt ígérte a doki, délre kész lesz. De nem volt. Olyan 12:23 fele jött ki az orvos, hogy jelezze, Marley már ébredezik jöjjünk be. Nagy levegőt véve bementünk, próbáltam a szememmel keresni a kutyámat, de nem láttam sehol. Hátul volt gondolom a "műtőben". Szóval végül az orvosra kezdtem figyelni, aki elkezdte taglalni, hogy Marley nagyon együttműködő volt, viszont egy hangyányit problémásabb volt a műtét, mint elsőre gondoltuk. Meg is ijedtem. Aztán folytatta. A daganatokról konkrétan semmit nem mondott, csak az ivartalanítással kapcsolatban említette meg, hogy mivel a méhét kivette, így a sérvet is kiműtötte - amit előre nem beszéltünk meg, mert amúgy az nem okozott gondot neki sosem. Mármint Marleynak. Lényegében jobban jártunk, hogy mindent kiműtött, ami problémás volt, vagy lehetett volna később. A sérvet egyébként azért kapta ki, mert a méhszáj bele volt fúródva, így lyukkal pedig nem akarta bent hagyni, mert abból baj lehetett volna. Mire a megbeszéltek végére értünk, Marleyt kihozta az asszisztens. Hát, nagyon creepy fejecskéje volt az édesnek. Kilógott a nyelve, a szemei tágra nyílva és fogalma sem volt róla, mi a fészkes franc van körülötte meg vele most. Viszont még fizetnem kellett, így Romi vette magához a kiságyba bugyolálva konkrétan, hogy ne ugorjon ki a kezéből.

Őszintén szólva Marley nagyon hősiesen viselte az egészet, nem csak magát a műtétet, hanem az azutáni időszakot is. A kis nyakgallért másnap levettük róla és ruhára cseréltük, hogy ne nyúlkáljon a sebéhez, de igazából nem is próbálta egyszer sem elérni, mintha nem is zavarta volna. A járása napról-napra javult, ahogy visszaerősödött, és már a K9-es bogyót sem mindig veszi be, de ennek ellenére jól van. Virgonc. A műtét másnapján már le akart jönni velem sétálni, de mondtam neki, hogy ez még bizony korai. Egyébként kértünk szövettant, így annak az eredményére még várunk és bizakodunk, hogy jóindulatú volt a daganat, nem pedig rossz. Az állapotát tekintve a jóra saccolok és remélem is, hogy így van. Holnap megyünk varratszedésre és talán már az eredményt is megtudjuk, de nem biztos. Elméletileg 2 hét, mint egy emberi szövettan eredmény. Meh.

De valahogy most ránk jár a rúd. Apám pénteken a határon robbant le és haza kellett vontatni a kocsit, ami megint csak plusz kiadás.

Mindenesetre próbálok pozitív maradni, meg néha elterelni a figyelmemet - leginkább az írásba menekülök, ott úgyis "át kell kapcsolni az agyam". Hát, ez történt velünk mostanság.

Drukkoljatok, légyszi! Október 5-én, 11 órától...

Vissza kell szoknom a blogoláshoz, bevallom töredelmesen. Nagyjából pontosan amiatt nem írtam eddig, amiért az előző blogommal felhagytam: inkább szerepjátékos reagokat pötyögtem, mintsem ide szánjam az időmet. De! Most itt vagyok, mint látszik. Történni nem történt sok dolog, maximum annyi, hogy... emberek. Ne higgyetek el mindent, amit az interneten láttok, olvastok! Gondolnátok egy jótékonysági szervezetről, hogy mi van a látszat mögött? Mármint, most nehéz konkrétumok nélkül írnom, nem is fogok nagyon, inkább rébuszokban. Adott egy szervezet, állatmentéssel foglalkoznak és kiderül, hogy az adományok, a befolyt összegek nem épp arra mennek, amire kellene. Nem az állatok mentésére, hanem minden másra. Vagy hogy aki a szervezetet működteti, egy minősíthetetlen helyen él és több állat tetem van a telkén, mint csillag az égen. Na ne már. Ilyenkor áldom a fejem, hogy nem adományoztam. És hogy nem is teszem soha - hisz honnan tudhatnánk, hogy jó helyre megy a pénz?Pontosan ilyenek a hajléktalanok is. Lehet, azt mondják, kajára kell a pénz és segítsünk neki, de ha valaki ad neki, előbb vesz rajta piát, mint ételt. Ez egyébként rohadt kiábrándító. A szavahihetetlenség, a temérdek hazugság... de valahogy ez jellemzi a világot már, nem? A csapból, a médiából is a hazugság folyik naphosszat. Sajnos az emberek a legtöbb dolgot bekajálják és vakon elhiszik, ami megint csak... hát nem is tudom. Nem feltétlen mondom azt, hogy az emberek többsége buta, de nem igazán használják az eszüket legtöbbet. Csupán a józan paraszti észre gondolok! (Apropó, ha már itt tartunk. Nem furcsa, hogy egész nyáron alig voltak újabb megbetegedések, de szeptemberhez közeledve ez a szám pöppet megugrott? 200+ beteg egy nap alatt? Really?! De hát jön a második hullám. Ők megmondták. - Elintézték.) Bocsánat, totál eltértem az alap témámtól. A lényeg a lényeg, én inkább vennék magamhoz egy beteg állatot, vinném el én magam az állatorvoshoz, mert... nem bízok már egy ilyen állatmentő szervezetben sem. Meg ha már itt tartunk, eszembe jutott még az is, hány meg hány beteg gyerek műtétjére várnak adományokat. Az arckönyv tele van ilyenekkel. És... honnan tudnánk, melyiknek van egyáltalán valóság alapja? Fura ez.

De hogy ne csak kiakadós szöveg álljon itt. Mesélek Marleyról. Minden bejegyzésemben igyekszek majd mesélni róla valamit, ha nem is jelenbéli eseményt, de múltbéli történést mindenképp. Akadnak róla ugyanis sztorik.
Tudni kell róla, hogy az első években velem aludt, vagy az ágyam melletti kiságyában (azt azóta szétrágta atomjaira egy másik kutyus, akinek kölcsönadtuk...), aztán valahogy átszokott anyáékhoz. És igen, inkább ágyban alszik, mintsem a földön vagy bárhol máshol. Nekünk ez természetes volt, magam sem tudom, miért. Lényeg a lényeg, hogy múlthéten anya valamiért nem volt jól és köhögött. Nagyon. Marley viszont nem bírja anya folytonos köhögését. Nem bír mellette aludni és ez nem is csoda. Viszont nem tudtam, hogy akkor este épp a kiságyát választotta eleve az ágy helyett, így könnyen ki tudott végül sétálni a szobából. Egészen az ajtómig jött (nincs nagy lakásunk egyébként) és lefeküdt a küszöbhöz, a kis fejét meg az ajtómnak nyomta. Igen, zárva tartom éjszakára az ajtómat, amíg le nem fekszek. Aztán... mentem volna ki mosdóba és megláttam Marleyt az ajtó előtt fekve. Hát azonnal tudtam, hogy aznap korán fekszek, csakis miatta, hogy együtt aludjunk és nyugodt legyen az éjszakája. (Milyen érdekes, hogy érte lemondok az éjjeli bagolykodásról, nem? :D) Szóval el is köszöntem Petrától és mentem aludni vele. Érdekesség még, hogy ha velem alszik, akkor képes tényleg aludni, pihenni, amíg én. Lehet szó arról is, hogy délelőtt 10-kor vagy 11-kor dob ki engem az ágy... ő megvár.
Imádom egyébként, de aggódom is érte. Jövőhéten, ha minden igaz, eljutunk dokihoz is vele, hogy minden oltása meglegyen, meg... hogy megnézze a doki a sérvét. 11 éves létére nem tervezzük megműteni, legalábbis anya nem, de én pont azért hajlok afelé, hogy mégis, mert szerintem úgy még tényleg elél jó pár évig. De ha nem műtjük, talán nem. Bár majd a szakember megmondja, nem igaz?

Apropó. Ki hogy áll a sorozatokkal? Én mostanában darálom a rövid évadokat Netflixnen (nem gáz, legalább nem dobtam ki az ablakon az előfizetésem xD). Ezekről írni is tervezek bővebben, de pár címet most bedobok: HAPPY!, YOU, A Hill Ház Szelleme, A telhetetlen, Haver gyógyító ereje, Alexa & Katie, A jeges élet, Az esernyő akadémia (ez mondjuk még folyamatban van).
És néhány film, hogy azok se maradjanak ki: Táncra fel!, Más ritmusra, A magas lány, Anna, Egy kutya négy élete, Egy kutya négy útja, A fiúknak, akiket valaha szerettem széria.
A legtöbb sorozat, film nézeti magát és ezeket szeretem. Mondjuk a Riverdale-t is elkezdtem újra és... meglepő módon most jobban magával ragadt, mint legutóbb. Talán ezúttal nem hagyom félbe.

Őszintén szólva soha nem hagytam abba a blogolást túl hosszú időre. Mindig visszatértem, azonban néha szükségem volt a változásra - új oldal, új platform, vagy új név. Bármi. Talán mert az ember változik és nem tud leragadni egy adott ponton; ha nem is mindent változtat meg maga körül, apróságokat igen, mert ez kell ahhoz, hogy jól és otthonosan érezze magát. 
Tulajdonképpen úgy egy éve hagytam fel az előző blogommal - mai napig a szívem csücske, mind a név, mind a tartalom, de pár jó ideje mindig halogattam az oda való írást. Voltak ötleteim, terveim, de mikor odajutottam, hogy írjak, nem sikerült. Mindig is úgy véltem, hogy nekem egy blog / egy korszakot jelent. Talán most is így van. Mostanság jutottam el arra a pontra, hogy jobban fel akarom vállalni magam - habár nem tudom, lehet, hogy hatalmas nagy ostobaság volt szinte teljes valómban felvállalni itt önmagamat. Név, fotó... bár fotót az előző blogomra is raktam, nyilván olyat, ahol a barátaimmal voltam és engedéllyel. De most ez már nem csak erről fog szólni, illetve úgy fogalmaznék, hogy valóban egy személyes blogot tervezek ezúttal vezetni. Hogy mennyire lesz hosszútávú, azt nem tudom, hisz ki tudná megmondani ezt előre? Amúgy is mindent addig kell csinálni, ameddig jól érezzük magunkat. 

Ami a jelenlegi oldalt illeti, elmesélem, hogy ez életem első, saját, önálló g-portálos lapja volt. A cím a valódi nevemből tevődik össze, így valóban minden ízben én vagyok. Annak idején amolyan mindenes oldal volt; amit találtam, felraktam rá. Később kutyás is volt, meg emlékszem arra is, hogy eldöntöttem, átalakítom Horseland lovasklubos honlappá. Elég volt a címsorban kiemelnem, mivel foglalkozik az oldal és jöttek vagy 200-an az oldalra úgy, hogy szinte alig volt valami itt. Vicces volt, de életem egyik nagy sikerélménye is egyben!  Aztán valamikor az egész oldalt itt hagytam, teljesen lecsupaszítva. Szinte egy-két modulon kívül semmi sem maradt itt... amit sajnálok. Hisz jó lett volna belemerülni a nosztalgiába, hogy régen miket és hogyan rakosgattam fel ide. Azért valljuk be, 2006 nem most volt és igen, ez az oldal pontosan akkor készült, méghozzá március 7-én.

A cím... azt hiszem, tükrözi nagyjából azt, amit a design végignézésekor lát az olvasó. Marley volna az én édes, 11 éves kiskutyám. Tervezem, hogy sok bejegyzést pötyögök róla is, vagy legalábbis sokszor említve lesz, hisz az életem része, nagyon nagy részben. Bár igazán csak most sikerült újra egymásra találnunk, szerintem kijelenthetem, hogy 2 év után, mert eddig olyan helyen dolgoztam, ahol reggeltől-estig bent voltam. Ha meg itthon voltam szabadnapon, akkor fáradt voltam és próbáltam feltöltődni. Marley pedig megszokta szinte, hogy alig lát, így teljesen anyáékhoz szokott; de ez most kezd változni. Újra örül és bújik, cukiskodik velem, és ez nagyon is hiányzott. Mondjuk sejtettem, hogy kicsit meg kell küzdenünk majd egymással ezért. De megéri azért a szeretetért, amit ad és amit adhatok neki. 

Egyébként, ti szeretnétek háziállatot? Vagy van? Meséljetek róla, mert érdekel és az is, mi a kedvenc elfoglaltságotok együtt, vagy veletek alszik-e. Bármi, ami kettőtöket érint. 

Na, most viszont megyek és igyekszem befejezni a modulokat, amikkel még lógok! Zárásként egy dal, amit írás közben hallgattam: Strongest.