A két hetes instant gyomorgörcs és idegeskedés után eljött a várva-várt nap. Vagy inkább rettegett. Előző este még kérdeztem is, hogy nem lehetne-e átugrani az egész napot és mondjuk kedden felébredni... de sajnos az élet nem ilyen. Nincs rajta előrepörgető gomb, se törlés, se semmi ilyesmi. Nos, a hétfő reggel is egész átlagosan telt még. Korábban keltem, hogy legyen mindenre idő. Marleyval még le is mentünk egy körre és a legpoénosabb az egészben az volt, hogy nem a megszokott útvonalon indult el, hanem ki a parkoló felé, majd el messzire a háztól. És ott röhögtünk rajta, hogy ne már, mintha érezné, tudná, hová megyünk ma... mondtam is neki, hogy ha az a célja, hogy ne érjünk oda időben, az nem fog összejönni. Apropó, megjegyezném, Romi, jóbarátom asszisztált az egész naphoz és ha ő nincs, valószínűleg végigbőgöm az egészet a stressz és aggódás miatt. De így valahogy mégis sikerült lazábban, magabiztosabban hozzáállnom a helyzethez.
Aztán elindultunk. Helyesbítve hívtunk taxit... a sofőr mondjuk a fülembe ültette a bogarat az orvossal kapcsolatban, pedig ő maga is hozzá vitte mindig a kutyáját. De állítása szerint ez a doki nagyon szeret műteni és a másik legjobb orvossal ellentétben, ő van, hogy nem tud megoldani egy-egy kényesebb ügyet. Na mondtam is magamba, hogy remélem, itt nem lesz gond... Pedig eleinte bennem volt, hogy átviszem ahhoz a másik dokihoz, de végül, mivel ennél az orvosnál derült ki az emlődaganat, így már nem akartam áttáncolni máshoz.
Odaértünk, még voltak előttünk néhányan. Először egy kullancs problémás kutyus, aztán egy csontsovány édeske, aki... a lábán is alig bírt megállni. Aztán jöttünk mi, pontban 11-kor. Úgy volt, hogy előzetes vizsgálatok után derül ki, műtik-e Marleyt, de végül az orvos két perc után közölte, hogy menjünk vissza délre, addigra kész lesznek. Én meg így... hirtelen nem is értettem az egészet. Marleytól elköszönni sem tudtam. Szóval elég rossz érzéssel hagytuk el az állatorvosi rendelőt.
Aztán rövid séta után eldöntöttük, hogy felmegyünk Lacihoz. Mégis csak jobb nála, mintsem szaladgálni fel-alá, mint a mérgezett egér. Jó volt látni. Talán tavaly láttam utoljára, mikor eljött a fagyizóba, ahol dolgoztam. Nos, az, hogy átbeszélgettünk egy teljes órát, kiváló figyelemelterelés volt a számomra. Habár az idegességem nem múlt, és ezt az is alátámasztotta, hogy mikor megkínált sütivel, azt is elutasítottam. Pedig ahw, sütiii!
Végül Romival elindultunk Marleyért. Beértünk a rendelőbe, vagyis a váróba. Még sehol senki... leültünk. Aztán azt a tipikus pittyegő hangot kezdtem hallgatni, ami kiszűrődött a rendelőből. Nyilván a szívhang. Nem tetszett, hogy néha gyorsabbra váltott az ütem, és egyre idegesebb voltam, így kb. két perc után ránéztem Romira, hogy na most megyünk ki, mert csak még idegesebb leszek, hogy mi van Marleyval. Odakint további 20 percet vártunk, a megbeszélt időponton túl... gondolhatjátok, mennyire aggódtam, mi lehet a kutyámmal. Hisz azt ígérte a doki, délre kész lesz. De nem volt. Olyan 12:23 fele jött ki az orvos, hogy jelezze, Marley már ébredezik jöjjünk be. Nagy levegőt véve bementünk, próbáltam a szememmel keresni a kutyámat, de nem láttam sehol. Hátul volt gondolom a "műtőben". Szóval végül az orvosra kezdtem figyelni, aki elkezdte taglalni, hogy Marley nagyon együttműködő volt, viszont egy hangyányit problémásabb volt a műtét, mint elsőre gondoltuk. Meg is ijedtem. Aztán folytatta. A daganatokról konkrétan semmit nem mondott, csak az ivartalanítással kapcsolatban említette meg, hogy mivel a méhét kivette, így a sérvet is kiműtötte - amit előre nem beszéltünk meg, mert amúgy az nem okozott gondot neki sosem. Mármint Marleynak. Lényegében jobban jártunk, hogy mindent kiműtött, ami problémás volt, vagy lehetett volna később. A sérvet egyébként azért kapta ki, mert a méhszáj bele volt fúródva, így lyukkal pedig nem akarta bent hagyni, mert abból baj lehetett volna. Mire a megbeszéltek végére értünk, Marleyt kihozta az asszisztens. Hát, nagyon creepy fejecskéje volt az édesnek. Kilógott a nyelve, a szemei tágra nyílva és fogalma sem volt róla, mi a fészkes franc van körülötte meg vele most. Viszont még fizetnem kellett, így Romi vette magához a kiságyba bugyolálva konkrétan, hogy ne ugorjon ki a kezéből.

Őszintén szólva Marley nagyon hősiesen viselte az egészet, nem csak magát a műtétet, hanem az azutáni időszakot is. A kis nyakgallért másnap levettük róla és ruhára cseréltük, hogy ne nyúlkáljon a sebéhez, de igazából nem is próbálta egyszer sem elérni, mintha nem is zavarta volna. A járása napról-napra javult, ahogy visszaerősödött, és már a K9-es bogyót sem mindig veszi be, de ennek ellenére jól van. Virgonc. A műtét másnapján már le akart jönni velem sétálni, de mondtam neki, hogy ez még bizony korai. Egyébként kértünk szövettant, így annak az eredményére még várunk és bizakodunk, hogy jóindulatú volt a daganat, nem pedig rossz. Az állapotát tekintve a jóra saccolok és remélem is, hogy így van. Holnap megyünk varratszedésre és talán már az eredményt is megtudjuk, de nem biztos. Elméletileg 2 hét, mint egy emberi szövettan eredmény. Meh.