Marley és Én

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Marley Dream
my sweet dog

„Egy kutyának nem kell luxusautó, se hatalmas ház, se drága ruhák. Beéri egy útszéli talált bottal. Lehetsz gazdag vagy szegény, buta vagy okos, agyafúrt vagy tökkelütött, a kutyádnak mindegy. Ő csak szeretetet kér és ad. Hány emberről mondhatod el ezt? Hány ember szeret feltétlen és olthatatlan szeretettel?”

Marley 11 éve került a családunkhoz és mondanom sem kell, hogy olyan számunkra, mint egy valódi családtag. Igaz a mondás, hogy ha valaki hű társra és szeretetre vágyik, annak nincs szüksége másra, csak egy kutyára. A Kutyára. ღ Hisz' amennyi szeretet egy kis csöppségben van, azzal képtelenség betelni. Az, amikor odabújik hozzád, megnyalja a füled, vagy az arcod - valahogy felbecsülhetetlen érzés. Vagy mikor veled alszik és egész éjjel úgy mocorog, hogy hacsak a lába, az oldala, de hozzád érjen. ღ Vágyik a törődésre és ugyanezt adja vissza. S ha elfogultság, ha nem: számomra Marley a legokosabb és legédesebb, legszeretnivalóbb kutya a világon! ღ

 
I know I've been here before


I'm not going down in this storm
 
My little familiars
i'm waiting for you back
Dalma Marley
Anna Lucky
Anne D. Azura
Abeth July
Viki  Cuadra
Bj-Lydia  Skeezix
Barby  Cewie
Szerkesztő
Szerkesztő
Szerkesztő

ღ Fogadj örökbe! 

 
I do this with conviction
I write truths and never fiction

Bloggerina: Dalma
Hű társa: Marley
Az oldal címe: Marley és Én
A téma: Személyes blog
ღ Nyitás dátuma: 2020.08.04.
Designért felelős: Dalma
Segítségre volt: X, X, X

 
but have the same name
We come from different places
Indulás: 2006-03-07
 
Cause every word I write is the truth

Éjfél utáni utazás a múltba

2020.11.09. 02:52, Dalma
Címkék: Marley Videó

Elkezdtem visszakeresgélni a régi honlapjaimat itt a g-portálon és belefutottam abba az oldalba is, amit Marleyról készítettem annak idején. Egészen konkrétan akkor 1 éves sem volt még, mikor belevágtam. Aztán ahogy végignyálaztam a kitöltött/kitöltetlen modulokat, rábukkantam egy "videók" nevezetűre is. Három került fel annak idején arra a youtube csatornámra, amire ma már be sem tudnék lépni... de gondoltam, megmutatom őket nektek.

Marley és a jutalomfalat... vagyis, ahogy nézem, az a fogtisztító falatkája lett volna, de már akkor sem volt oda érte. Ezért is rejtette el oda, ahová csak tudta. Példának okáért a kanapé apró kis réseibe.

Emlékszem, mikor a legelső lufit felfújtuk neki, kábé 1 percig sem tartott, kidurrantotta. Aztán rájött, hogy finoman, óvatosan kell vele bánni, így... megtanult vele játszani. Mai napig egyik kedvenc játéka, habár jó ideje nem fújtunk neki fel lufit, legfőképp azért, mert a lábai most nagyon kivannak. (Bár lekopogom, hogy a műtét óta kezd nagyon is javulni, már a lenti játék, futkorászás után sem sántít.)

Oh, és ha szerettek nevetni... akkor ezt a videót nézzétek meg. Itt alig pár hónapja volt nálunk, mikor valahonnan előszedtük ezt a karikát. Nos, alig bírta felemelni, aztán a küszöb sem segített neki egy fikarcnyit sem. Gonosz mód kinevettük, pedig nagyon is igyekezett a lelkem. 

Egyébiránt az utóbbi két hét maga volt a pokol. Nem Marley miatt, sokkal inkább egyéb magánéletbeli dolog miatt és... őszintén? Rég voltam mélyponton és rohadtul nem hiányzott ez a stressz és remegés, mint ami ilyenkor van rajtam. Az okosórám stressz jelzője szerintem csak azért nem mutatott magasabb értéket, mert nem tudott.

Apropó - nem ilyen bejegyzéssel akartam érkezni, csak elkapott a nosztalgiázhatnék. A napokban viszont hozok friss videót is Marleyról, meg egy aktuálisabb bejegyzést is, ha... ha sikerül. De nem ígérek! (Egyébként bánom, hogy nem fotóztam többet a drágámat, meg készítettem videókat. Valahogy az, hogy velem van, velünk van... természetes volt. De a műtét döbbentett rá leginkább, hogy nem lesz mindig itt. Ez az élet igazi tragédiája, azt hiszem.)

Megvan az eredmény

2020.10.22. 17:32, Dalma

Megjött a szövettan eredménye és kiváló eredményekkel jelentem, hogy jóindulatú volt Marley daganata

Marley, a túlélõ ♡

2020.10.14. 16:54, Dalma

A két hetes instant gyomorgörcs és idegeskedés után eljött a várva-várt nap. Vagy inkább rettegett. Előző este még kérdeztem is, hogy nem lehetne-e átugrani az egész napot és mondjuk kedden felébredni... de sajnos az élet nem ilyen. Nincs rajta előrepörgető gomb, se törlés, se semmi ilyesmi. Nos, a hétfő reggel is egész átlagosan telt még. Korábban keltem, hogy legyen mindenre idő. Marleyval még le is mentünk egy körre és a legpoénosabb az egészben az volt, hogy nem a megszokott útvonalon indult el, hanem ki a parkoló felé, majd el messzire a háztól. És ott röhögtünk rajta, hogy ne már, mintha érezné, tudná, hová megyünk ma... mondtam is neki, hogy ha az a célja, hogy ne érjünk oda időben, az nem fog összejönni. Apropó, megjegyezném, Romi, jóbarátom asszisztált az egész naphoz és ha ő nincs, valószínűleg végigbőgöm az egészet a stressz és aggódás miatt. De így valahogy mégis sikerült lazábban, magabiztosabban hozzáállnom a helyzethez.
Aztán elindultunk. Helyesbítve hívtunk taxit... a sofőr mondjuk a fülembe ültette a bogarat az orvossal kapcsolatban, pedig ő maga is hozzá vitte mindig a kutyáját. De állítása szerint ez a doki nagyon szeret műteni és a másik legjobb orvossal ellentétben, ő van, hogy nem tud megoldani egy-egy kényesebb ügyet. Na mondtam is magamba, hogy remélem, itt nem lesz gond... Pedig eleinte bennem volt, hogy átviszem ahhoz a másik dokihoz, de végül, mivel ennél az orvosnál derült ki az emlődaganat, így már nem akartam áttáncolni máshoz.
Odaértünk, még voltak előttünk néhányan. Először egy kullancs problémás kutyus, aztán egy csontsovány édeske, aki... a lábán is alig bírt megállni. Aztán jöttünk mi, pontban 11-kor. Úgy volt, hogy előzetes vizsgálatok után derül ki, műtik-e Marleyt, de végül az orvos két perc után közölte, hogy menjünk vissza délre, addigra kész lesznek. Én meg így... hirtelen nem is értettem az egészet. Marleytól elköszönni sem tudtam. Szóval elég rossz érzéssel hagytuk el az állatorvosi rendelőt.
Aztán rövid séta után eldöntöttük, hogy felmegyünk Lacihoz. Mégis csak jobb nála, mintsem szaladgálni fel-alá, mint a mérgezett egér. Jó volt látni. Talán tavaly láttam utoljára, mikor eljött a fagyizóba, ahol dolgoztam. Nos, az, hogy átbeszélgettünk egy teljes órát, kiváló figyelemelterelés volt a számomra. Habár az idegességem nem múlt, és ezt az is alátámasztotta, hogy mikor megkínált sütivel, azt is elutasítottam. Pedig ahw, sütiii!
Végül Romival elindultunk Marleyért. Beértünk a rendelőbe, vagyis a váróba. Még sehol senki... leültünk. Aztán azt a tipikus pittyegő hangot kezdtem hallgatni, ami kiszűrődött a rendelőből. Nyilván a szívhang. Nem tetszett, hogy néha gyorsabbra váltott az ütem, és egyre idegesebb voltam, így kb. két perc után ránéztem Romira, hogy na most megyünk ki, mert csak még idegesebb leszek, hogy mi van Marleyval. Odakint további 20 percet vártunk, a megbeszélt időponton túl... gondolhatjátok, mennyire aggódtam, mi lehet a kutyámmal. Hisz azt ígérte a doki, délre kész lesz. De nem volt. Olyan 12:23 fele jött ki az orvos, hogy jelezze, Marley már ébredezik jöjjünk be. Nagy levegőt véve bementünk, próbáltam a szememmel keresni a kutyámat, de nem láttam sehol. Hátul volt gondolom a "műtőben". Szóval végül az orvosra kezdtem figyelni, aki elkezdte taglalni, hogy Marley nagyon együttműködő volt, viszont egy hangyányit problémásabb volt a műtét, mint elsőre gondoltuk. Meg is ijedtem. Aztán folytatta. A daganatokról konkrétan semmit nem mondott, csak az ivartalanítással kapcsolatban említette meg, hogy mivel a méhét kivette, így a sérvet is kiműtötte - amit előre nem beszéltünk meg, mert amúgy az nem okozott gondot neki sosem. Mármint Marleynak. Lényegében jobban jártunk, hogy mindent kiműtött, ami problémás volt, vagy lehetett volna később. A sérvet egyébként azért kapta ki, mert a méhszáj bele volt fúródva, így lyukkal pedig nem akarta bent hagyni, mert abból baj lehetett volna. Mire a megbeszéltek végére értünk, Marleyt kihozta az asszisztens. Hát, nagyon creepy fejecskéje volt az édesnek. Kilógott a nyelve, a szemei tágra nyílva és fogalma sem volt róla, mi a fészkes franc van körülötte meg vele most. Viszont még fizetnem kellett, így Romi vette magához a kiságyba bugyolálva konkrétan, hogy ne ugorjon ki a kezéből.

Őszintén szólva Marley nagyon hősiesen viselte az egészet, nem csak magát a műtétet, hanem az azutáni időszakot is. A kis nyakgallért másnap levettük róla és ruhára cseréltük, hogy ne nyúlkáljon a sebéhez, de igazából nem is próbálta egyszer sem elérni, mintha nem is zavarta volna. A járása napról-napra javult, ahogy visszaerősödött, és már a K9-es bogyót sem mindig veszi be, de ennek ellenére jól van. Virgonc. A műtét másnapján már le akart jönni velem sétálni, de mondtam neki, hogy ez még bizony korai. Egyébként kértünk szövettant, így annak az eredményére még várunk és bizakodunk, hogy jóindulatú volt a daganat, nem pedig rossz. Az állapotát tekintve a jóra saccolok és remélem is, hogy így van. Holnap megyünk varratszedésre és talán már az eredményt is megtudjuk, de nem biztos. Elméletileg 2 hét, mint egy emberi szövettan eredmény. Meh.

  

Vagy jót mondj, vagy inkább ne is mondj semmit

2020.09.28. 13:28, Dalma
Ha a címben levő okosságot megfogadnám, akkor most sem írnék valójában semmit. Egyetlen egy betűt sem. De mégis írok. Ahogy az előző bejegyzésemben említettem, Marleyval be voltunk jelentkezve dokihoz - és végre ténylegesen eljutottunk. Bő egy hete. De ugorjunk vissza még három napot. Lementünk sétálni Marleyval, aztán egyik pillanatról a másikra a jobb hátsó lábára nem állt rá, vagy bicegett, húzta maga után. Kétségbeestem, mondanom sem kell. Feljöttünk és mire anya hazaért, délután 4 fele, addigra meg ha lehet,még rosszabb állapotban volt a kutya. Csúszott szét az egész kutya, hogy úgy mondjam. A lábai a kis teste alól ki akartak állandóan csúszni, ő meg esett össze... borzasztó volt. Látszott rajta, hogy nem igazán érti, mi történik vele és miért lett hirtelen ilyen nehézkes a járás. Két nap instant sírás után mentünk a dokihoz. Anya azzal nyugtatott, hogy biztos csak az öregedés jele, meg ez-az-amaz... de én elkezdtem utána nézni a neten, hogy mi is lehet ez és hát a porckorong kopásig jutottam. Ha előrehaladott, műteni kell. De aztán kiderült, hogy nem ez a baj. Nem ebből fakad legalábbis
Rossz hírekkel szembesített minket a kedves doktor úr. Emlődaganata van a kislánynak és még ő sem tudja megmondani, hogy jóindulatú vagy rossz. Elmondta, hogyha műthető és megműti, akkor van esélye még élni, de ha nem, akkor fél éven belül bizonyosan meghal Marley. Hazajöttem és anyával még telefonon kommunikáltam le, hogy mi legyen. Nyilván a műtét mellett voksoltunk mindketten, így visszahívtam a dokit telón és kértem időpontot. Mához egy hétre megyünk, 11 órára. Előzetes vizsgálatokkal kezdünk és akkor derül ki, műthető-e vagy már nem. Tehát mennyire áttétes vagy nem az, jóindulatú vagy rossz... bizonyára legalább 1 órán át lesz ez az elővizsgálat és utána maga a műtét.
Eleinte nehéz volt pozitívnak lennem. Látva, hogy Marley mennyire rossz állapotban volt, nehéz volt úgy gondolkodni, hogy minden rendben lesz. Aztán találtam egy csodaszert a neten. A K9-et, immunerősítő cucc, meg daganatos megbetegedések ellen és kezelés alatt levő kutyáknak ajánlják nagyon, plusz ilyen porcerősítő meg minden egyéb. Az ár nem volt lényeg, megrendeltük. Hétfőn megjött, azaz 1 hete szedi Marley és napról-napra javult a lába. Már szinte úgy rohangál, mint azelőtt, mikor még semmi baja nem volt. Állítólag ez tényleg segíthet még a daganatok ellen is, bár azért ennyire naiv én sem vagyok. Nekem az már félsiker, ha esetleg nem műthető, akkor szinten tartja neki és ennél rosszabbá nem válik a helyzet. De nyilvűn a műtétnek örülnénk mindannyian... és ezért is fohászkodunk mindennemű istenhez, nem istenhez, hogy segítsen most meg minket.

De valahogy most ránk jár a rúd. Apám pénteken a határon robbant le és haza kellett vontatni a kocsit, ami megint csak plusz kiadás.

Mindenesetre próbálok pozitív maradni, meg néha elterelni a figyelmemet - leginkább az írásba menekülök, ott úgyis "át kell kapcsolni az agyam". Hát, ez történt velünk mostanság.

Drukkoljatok, légyszi! Október 5-én, 11 órától...

Elvesztem, de meg is kerültem!

2020.08.31. 00:50, Dalma

Vissza kell szoknom a blogoláshoz, bevallom töredelmesen. Nagyjából pontosan amiatt nem írtam eddig, amiért az előző blogommal felhagytam: inkább szerepjátékos reagokat pötyögtem, mintsem ide szánjam az időmet. De! Most itt vagyok, mint látszik. Történni nem történt sok dolog, maximum annyi, hogy... emberek. Ne higgyetek el mindent, amit az interneten láttok, olvastok! Gondolnátok egy jótékonysági szervezetről, hogy mi van a látszat mögött? Mármint, most nehéz konkrétumok nélkül írnom, nem is fogok nagyon, inkább rébuszokban. Adott egy szervezet, állatmentéssel foglalkoznak és kiderül, hogy az adományok, a befolyt összegek nem épp arra mennek, amire kellene. Nem az állatok mentésére, hanem minden másra. Vagy hogy aki a szervezetet működteti, egy minősíthetetlen helyen él és több állat tetem van a telkén, mint csillag az égen. Na ne már. Ilyenkor áldom a fejem, hogy nem adományoztam. És hogy nem is teszem soha - hisz honnan tudhatnánk, hogy jó helyre megy a pénz?Pontosan ilyenek a hajléktalanok is. Lehet, azt mondják, kajára kell a pénz és segítsünk neki, de ha valaki ad neki, előbb vesz rajta piát, mint ételt. Ez egyébként rohadt kiábrándító. A szavahihetetlenség, a temérdek hazugság... de valahogy ez jellemzi a világot már, nem? A csapból, a médiából is a hazugság folyik naphosszat. Sajnos az emberek a legtöbb dolgot bekajálják és vakon elhiszik, ami megint csak... hát nem is tudom. Nem feltétlen mondom azt, hogy az emberek többsége buta, de nem igazán használják az eszüket legtöbbet. Csupán a józan paraszti észre gondolok! (Apropó, ha már itt tartunk. Nem furcsa, hogy egész nyáron alig voltak újabb megbetegedések, de szeptemberhez közeledve ez a szám pöppet megugrott? 200+ beteg egy nap alatt? Really?! De hát jön a második hullám. Ők megmondták. - Elintézték.) Bocsánat, totál eltértem az alap témámtól. A lényeg a lényeg, én inkább vennék magamhoz egy beteg állatot, vinném el én magam az állatorvoshoz, mert... nem bízok már egy ilyen állatmentő szervezetben sem. Meg ha már itt tartunk, eszembe jutott még az is, hány meg hány beteg gyerek műtétjére várnak adományokat. Az arckönyv tele van ilyenekkel. És... honnan tudnánk, melyiknek van egyáltalán valóság alapja? Fura ez.

De hogy ne csak kiakadós szöveg álljon itt. Mesélek Marleyról. Minden bejegyzésemben igyekszek majd mesélni róla valamit, ha nem is jelenbéli eseményt, de múltbéli történést mindenképp. Akadnak róla ugyanis sztorik.
Tudni kell róla, hogy az első években velem aludt, vagy az ágyam melletti kiságyában (azt azóta szétrágta atomjaira egy másik kutyus, akinek kölcsönadtuk...), aztán valahogy átszokott anyáékhoz. És igen, inkább ágyban alszik, mintsem a földön vagy bárhol máshol. Nekünk ez természetes volt, magam sem tudom, miért. Lényeg a lényeg, hogy múlthéten anya valamiért nem volt jól és köhögött. Nagyon. Marley viszont nem bírja anya folytonos köhögését. Nem bír mellette aludni és ez nem is csoda. Viszont nem tudtam, hogy akkor este épp a kiságyát választotta eleve az ágy helyett, így könnyen ki tudott végül sétálni a szobából. Egészen az ajtómig jött (nincs nagy lakásunk egyébként) és lefeküdt a küszöbhöz, a kis fejét meg az ajtómnak nyomta. Igen, zárva tartom éjszakára az ajtómat, amíg le nem fekszek. Aztán... mentem volna ki mosdóba és megláttam Marleyt az ajtó előtt fekve. Hát azonnal tudtam, hogy aznap korán fekszek, csakis miatta, hogy együtt aludjunk és nyugodt legyen az éjszakája. (Milyen érdekes, hogy érte lemondok az éjjeli bagolykodásról, nem? :D) Szóval el is köszöntem Petrától és mentem aludni vele. Érdekesség még, hogy ha velem alszik, akkor képes tényleg aludni, pihenni, amíg én. Lehet szó arról is, hogy délelőtt 10-kor vagy 11-kor dob ki engem az ágy... ő megvár.
Imádom egyébként, de aggódom is érte. Jövőhéten, ha minden igaz, eljutunk dokihoz is vele, hogy minden oltása meglegyen, meg... hogy megnézze a doki a sérvét. 11 éves létére nem tervezzük megműteni, legalábbis anya nem, de én pont azért hajlok afelé, hogy mégis, mert szerintem úgy még tényleg elél jó pár évig. De ha nem műtjük, talán nem. Bár majd a szakember megmondja, nem igaz?

Apropó. Ki hogy áll a sorozatokkal? Én mostanában darálom a rövid évadokat Netflixnen (nem gáz, legalább nem dobtam ki az ablakon az előfizetésem xD). Ezekről írni is tervezek bővebben, de pár címet most bedobok: HAPPY!, YOU, A Hill Ház Szelleme, A telhetetlen, Haver gyógyító ereje, Alexa & Katie, A jeges élet, Az esernyő akadémia (ez mondjuk még folyamatban van).
És néhány film, hogy azok se maradjanak ki: Táncra fel!, Más ritmusra, A magas lány, Anna, Egy kutya négy élete, Egy kutya négy útja, A fiúknak, akiket valaha szerettem széria.
A legtöbb sorozat, film nézeti magát és ezeket szeretem. Mondjuk a Riverdale-t is elkezdtem újra és... meglepő módon most jobban magával ragadt, mint legutóbb. Talán ezúttal nem hagyom félbe.

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 
Who am I?
me, myself & i
Dalma, 27 éve érkezett a Földre
Semmi sem fekete vagy fehér. Vannak átfedések, különböző árnyalatok – senkiről sem mondhatod tisztán, minden kétséget kizáróan, hogy ez vagy éppen az. Ezáltal sosem ismerhetsz ki senkit sem egészen, de ezzel nincs baj, nem igaz? S most az a kérdésed, hogy én milyen vagyok, vagy éppenséggel… ki vagyok? Csak egy lány, aki mosolyt csal az arcodra, ha szomorú vagy. Egy olyasvalaki, aki a vállát nyújtja, ha sírni támad kedved. Valaki olyan, aki képes a végsőkig elmenni, ugyanakkor képes egy pillanat alatt feladni is. Néha ilyen, néha pedig amolyan. De valójában csak Te döntöd el, hogy milyennek, avagy kinek akarsz látni. Lehetek az ellenséged, a barátod, akár a szerelmed is – te hogyan állsz hozzám, mondd?! Én feltárom előtted a lelkem rejtett zugait, s a Te kezedbe rakom a virtuális naplómat. Parancsolj, olvass hát bátran a sorok között!
 
Don't act like you know me,


you don't even know my real name
 
The Score
Dreamin


Lost track of the times
When I felt the pain
But every time that I reached for the sky
I felt a rush of blood in my veins
And the wheels turned inside My brain
They ain't takin' over, over
I'm fighting the lows
 
Need a miracle
locked in a battle

Komment nélkül. 

2020.11.12. 22:33

ღ Néha olyan egyszerű lenne csak úgy... kiszállni. Megnyomni a stop gombot, vagy az Esc-t, kilépés gombot, eljönne a "the end" vagy a "game over"... de az élet nem ilyen könnyű. Nem gombnyomásra működik. Mekkora pech.

2020.11.07. 14:31

Lényeges, hogy mindig pozitívan gondolkodjunk. Ha már nincs bennünk semmi pozitív, akkor elvesztünk.

2020.10.14. 18:10

"Volt pár alkalom, mikor úgy éreztem, nem tudok tovább mellette maradni, de végül az utolsó pillanatban mindig visszafordultam. Azt hiszem, ha elmennék, ha elengedném, akkor azzal megölnék magamban valamit. Másrészről fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküle. Szükségem van rá, még ha csak barátként is, akkor is, ha kibaszott nehéz. Mert az. Nem tudom szépíteni és nem is akarom." Mikael D.

2020.08.06. 23:27

Tudnunk kell, mikor kell megteni a következő lépést, még akkor is, ha az tudjuk, hogy fájni fog.

2020.08.04. 23:32

ღ How can you love if you don't love yourself?

2020.08.03. 17:01

ღ "A fenyegetéseket mindig vedd komolyabban, mint az ígéreteket!"

2020.08.01. 18:42

 
Silhouette
in the Darkness

„Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet.”

Ha az frpg szerelmese vagy, akkor érdemes ellátogatnod hozzánk! A történet legfőképp Denver és az Ötök Testvérisége köré épül, egy emberekből álló vadász társaság, akik valamilyen oknál fogva kiválasztottak lettek, avagy varázserőt kaptak egy mágikus és rejtélyes kardnak köszönhetően, hogy aztán az embereket védve, természetfelettieket öljenek halomra. Ám, ha inkább a másik oldalán állnál, arról is lehet szó. Várunk, hisz mindenkire szükség van: főként Rád!